Az Élet vándorútra indult a nagyvilágba. Ment mendegélt, amíg csak egy emberhez nem ért, akinek annyira megdagadtak a lábai, hogy alig tudott járni.
– Ki vagy? – kérdezte az ember.
– Az Élet.
– Ha te vagy az Élet biztosan meg tudsz gyógyítani.
– Rendben van, meggyógyítalak – válaszolta az Élet. – Csak az a baj, hogy hamarosan elfelejtesz engem és a betegségedet is.
– Hogy felejteném el bármelyiket is! – kiáltott fel a férfi.
– Jól van, hét év múlva visszajövök, akkor majd meglátjuk – jelentette ki az Élet. Azután megszórta a férfit az út porával, és ő meggyógyult.
Ezután az Élet tovább-ballagott, és egy leprással találkozott. Az is megkérdezte:
– Ki vagy?
– Az Élet.
– Az Élet? – kérdezte a beteg. – Akkor vissza tudod adni az egészségemet!
– Igen, vissza tudom adni – válaszolta az Élet. – Csakhogy hamarosan elfelejtkezel rólam és a betegségedről is.
– Biztosan nem felejtem el soha! – ígérte a leprás.
– Nos, hét év múlva visszajövök, aztán majd meglátjuk –mondta az Élet. Ezután a leprást megszórta az út porával, mire az azonnal meggyógyult.
Az Élet folytatta vándorútját. Napok múlva egy vakkal találkozott.
– Ki vagy? – kérdezte a vak.
– Az Élet vagyok.
– Az Élet? – kérdezte a vak. – Kérlek add vissza a szemem világát!
– Megteszem, de te engem is és a vakságodat is hamarosan el fogod felejteni.
– Nem feledkezem meg róla soha! – ígérte a vak.
– Nos hát, hét év múlva visszajövök, majd akkor meglátjuk – felelte az Élet. A vakot is megszórta az út porával, és az ember újra látott.
Hét év múlva az Élet ismét útra kelt, hogy szétnézzen a világban. Egy vak ember alakjában először ahhoz az emberhez ment, akinek visszaadta a látását.
– Kérlek, engedd meg, hogy ma nálad éjszakázzam! – kérte az Élet.
– Mi nem jut eszedbe! – kiáltott az ember. - Tűnj el! Már csak az hiányzik, hogy minden nyomorék itt cövekeljen le!
– Látod – mondta az Élet. – Hét évvel ezelőtt vak voltál. Akkor én gyógyítottalak meg. Megígérted nekem, hogy sem engem, sem pedig a vakságomat nem felejted el. – Aztán megszórta az út porával a hálátlan ember lábnyomát, aki ettől az órától fogva ismét vak lett.
Az Élet továbbment, és eljutott ahhoz az emberhez, akit hét évvel azelőtt megszabadított a leprájától. Az Élet egy leprás alakját öltötte magára, és szállásért folyamodott az emberhez.
– Hordd el magad! – kiáltott a férfi. – Még megfertőzöl!
– Látod – mondta az Élet. – Hét évvel ezelőtt kigyógyítottalak a bajodból. Akkor megígérted, hogy sem engem, sem a betegségedet nem felejted el.
Az Élet vett egy keveset az út porából, és megszórta vele a férfi lábnyomát. Abban a pillanatban a férfit ismét ellepték korábbi betegségének külső jelei.
Végül az Élet olyan emberré változott át, akinek lábai annyira megdagadtak, hogy alig tudott mozogni, s így kopogtatott be ahhoz a férfihoz, akit hét éve ugyanilyen betegségből gyógyított ki.
– Tudnál nekem szállást adni? – kérdezte az embert az Élet.
– Szívesen, fáradj csak beljebb, szegény ember! Foglalj helyet! Készítek neked valami ennivalót. Mennyire együttérzek veled! Régen az én lábam is ugyanilyen dagadt volt. Hét éve már annak, hogy itt járt az Élet, és meggyógyított. Akkoriban megígérte, hogy hét év múlva visszatér. Várd meg, amíg ideér! Talán rajtad is tud segíteni.
– Én vagyok az Élet ¬– mondta a látogató. – Te vagy az egyetlen, aki nem felejtettél el sem engem, sem pedig a betegséget. Ezért maradj továbbra is egészséges!
Azután, hogy a hálás embertől búcsút vett, így szólt az Élet:
– Állandóan vándorolok, vagyis az élet örök körforgás. A szerencsét gyakran követi szerencsétlenség, a szegénység gazdagsággá változhat, a szeretet pedig gyűlöletté. Soha ne feledkezz meg erről!
