KÜLÖNÖS ALMÁK

Vándorolt a Mindenre Kíváncsi Varázsló, hegyen át, völgyön át. Bolyongásai közben hallott egy emberről, aki arról híres, hogy övé a Világ Legnagyobb Almafája, és minden évben szétosztja a termett almákat a nélkülözők között. Felkereste ezt az embert, és így szólt hozzá:

- Almafádon ezentúl nem csak ősszel lesz termés , hanem mindennap. Méghozzá a fáról levett almát gondolataiddal olyanná formálhatod, amilyenné akarod. Továbbá neked adom ezt a nagy hasú erszényt is. Ez minden reggelre megtelik ezüstpénzzel.

Megörült az ember, csudamód. Miként is ne örült volna? Köszöngette volna hálás szavakkal, nem tízszer, nem százszor. A varázsló azonban egykettőre eltűnt.

Ezentúl a jószívű ember bűvös ízű, művészi szépségű almákat osztogathatott. Gondolataival szomorú kislánynak, bánatos kisfiúnak vigasztalóan mosolygós pirosra-nevetősre formálta az almát, félénk asszonynak bátorságot, önbizalmat adó kerekre, hitét vesztett embernek reményt sugárzó gyönyörűre. Sokféle lett az alma, mint ahogy az emberek is sokfélék, és nem csupán az éhséget csillapította, hanem a rászorulók szívét-lelkét is gyógyította.

Néhány év után a varázsló, ezúttal szegényes köntösben, ismét felkereste a jószívű embert. Az nem ismert rá, mert a varázsló nemcsak ruháját, de arcvonásait, termetét is megváltoztatta, és beállt az almát kérők sorába.

Amit kapott: egy ezüstpénz volt. Kérdő tekintetére az ember rögtön hozzátette:

- Szívesen adnék almát is, de a fám sínylődik, nem terem. Hiába ápoltam, gondoztam! Most csak pénzt adhatok a rászorulóknak. Ennek is nagyon örülök, de az igazi boldogság számomra mégiscsak a különös almák szétosztása volt. Magam sem tudom miért.

- Én tudom! - mondta az álruhás varázsló. A gondolataiddal formált almákkal nemcsak földi javaidból, de önmagadból: érzéseidből, teremtő-alkotó lelkedből, az igaz művészet gyönyörű szenvedélyéből, segíteni akarásából is adtál másoknak. Ezt csupán csak pénzzel nem teheted meg. Ám semmit se félj! Segítek orvosolni a bajt.

Aranysípot vett elő a Mindenre Kíváncsi Varázsló és többször is belefújt. Az almafa gyökereit rágó férgek, a gonoszság és irigység férgei erre kelletlenül előbújtak a földből, majd a napfény hatására elpusztultak. Egy hét múlva ismét termett a fa. Jószívű tulajdonosa vidáman tette a leszedett almákat gondolataival még szebbé, remekebbé, és boldogan osztogatta.

"Dicsőítsd meg az Urat nagylelkűségeddel, s ne légy fukar, amikor első termésed feláldozod." 

Sir 35,7